Új elbeszélésmód
Forgács Péter: Dunai exodus
György Szegő

Kétszer vitt-hozott menekülőket az Erzsébet Királyné nevű utasszállító hajóján 1939–40-ben Andrásovits Nándor kapitány. Megérintették az exodus emberi gyötrelmei-reményei, és mert amatőrfilmes volt, 8 mm-es kamerájával meg is örökítette, ami a hajóján történt. Mint kapitány, a hajó utasainak engedélye nélkül is azt fotografált, amit és amennyit csak akart –, egészen merész közeliket is, mégsem lehet a teljes és hű valóság emlékezete, amit az utókorra hagyott. Mert szenvedélyes rögzítő és antropológus volt, ez a „változat” az ő privát története – hangsúlyozta Forgács Péter március 2-án tartott „tárlatvezetésén” is –, amit inkább olyan performansznak neveznék, ahol az alkotó plasztikus példák sorával vezette be a nézőket az installációba és magába a témába.
A kettős történet témája a II. világháború kezdetének ideje, a Shoát közvetlenül megelőző kor, olyan időszak, amelynek sok szemtanúja a genocídium, a háború áldozataként a békét már nem érte meg, saját történetét nem adhatta tovább. Azokat az időket az utókor iskoláiban pedig csak hevenyészve-torzítva ismerhette meg az azóta született diák, a túlélő emlékezők pedig egyre kevesebben vannak. Az ő emlékezetük is egy-egy verzió, nem a teljes valóság. Forgács Péter – miután 1997-ben Andrásovits tekercseinek két különböző idejű eseményét egybegyúrta –, hiteles mikrotörténelmet írt. Egy saját, „művészi” verziót. Pedig csak a hajós két filmjére – pár archív kockára és utólagos tudásunkra – építhetett. A zsidók utazásáról szóló 49 percnyi tekercseket Varga János történész-levéltáros adományozta Forgácsnak, a német hajóutat megörökítő anyagot viszont a kapitány özvegyétől kapta, ami önmagában is elgondolkoztató. Volt tehát egy filmarchívumba kerülő, publikus forrásanyag, és egy fiók mélyén lapuló másik, amit még annyira sem illet szóba hozni 50 éven át, mint a menekülő zsidók történetét. Ez az ellentmondásokat is felvillantó forrástörténet önmagában bizonyítja, mennyire törékeny szelet a valóság az emlékezet dimenziójában. Forgács tehát kiemeli: nem tudja pontosan megjeleníteni a sokféle lehetséges nézőpontot. De experimentális műfajt teremtve kísérletet tett erre, és már a dokumentumfilmes mezőnyben is sikerre vitte, stábjával számos fesztiváldíjat nyert eddig. A Privát Magyarország-sorozat Dunai Exodus című darabja bejárta a világot – például, láttam felkavaró hatását német közönség előtt, a frankfurti könyvvásár „magyar évében”, a Schwerpunkt Ungarn idején a Rothschild Palotában – egy olyan kiállítás részeként (Juden in Ungarn – Kultur-Geschichte-Gegenwart, 1999. IX. 23–X. 31.), amit az akkori honi sajtó agyonhallgatott.
A filmben láthattuk az egyik utas, Aron Grünhut 1938–39-es bécsi és felvidéki tapasztalatai alapján jó lélekjelenléttel megszervezett hajóútját, a keletre induló zsidó exodust. Az Erzsébet Királyné a Fekete-tengerig vitte őket, hogy ott átszálljanak a Palesztina felé induló tengerjáróra. A reménykedő, az újabb és újabb megpróbáltatások idején különféle módon reagáló bécsi, pozsonyi és budapesti utasok végül túlélők lettek. Körülbelül egy évre rá az 1815 óta Besszarábiában élő népi németek is e hajón menekülnek – a kérészéletű német-szovjet egyezmény biztosította szovjet megszállás elől – visszafelé. De őket a lengyelországi, földjükről elűzött-deportált-megölt parasztok házaiba – ismét keletre – telepítve (Drang nach Osten) majd náci ágyútöltelékül használják. A néző örökre bevésődő képeket lát Andrásovits kamerája segítségével: a kitelepítettek hátrahagyott otthonukat nem gyújtják fel, hanem kitakarítják. Sírva búcsúznak a kutyától, aki az üres házat tovább őrzi…
A két hajóút kibővített filmanyagából Forgács Péter által pár éve készített egy térben és időben egyszerre ható multimédia-installációt, amit most a LUMÚ mutatott be. A Dunai exodus kilépett a dokumentumfilm keretei közül, és az installáció inkább a regény felé elmozdulva, egy új elbeszélésmód segítségével újrafeldolgozza a képeket. E módszer még inkább bevonja a néző befogadói apparátusát, egyszerre tér-időélményként mozgat meg fantáziát és érzelmet. A képzőművészként is ismert Forgács egy vándorinstallációt épített, a profitra épülő filmforgalmazás helyett múzeumi bázisra építette át mondanivalóját: 5 vásznon, 18 szemszögre bontva, így jóval bővebb információ érhető el: az érintés-érzékelő technikával vezérelhető emlékezet-etűdök egy-egy darabja 4-6 perc hosszú. Ám ötszörös panorámaablakot nyit a II. világháborút megelőző Közép-Kelet- és Dél-Európára. Forgács didaktikája azonban rejtve marad, mert a nézőt magával ragadják a képek: analógiák, ellentétek, szabad asszociációk, a képkompozíció variáció-varázslatával kínálnak valamit, amit a nézőnek magának kell befejeznie. A játékos tükrözéseket/fordításokat már az alkotók beépítették az ötös képmezőbe. De látva a mohó kíváncsiságot, amivel a fiatal nézők a vezérlőpulthoz rohannak a következő klipnyi részlet elindításához, érzem, hogy egy-egy privát belsőemlék-ornamentika is megszülethet. Mert a lehetséges vetítéssorrend variációk mindegyike más-más hangsúlyokhoz vezet. És hallom is, amint egy fura, egyszerre expresszív és sematikus, sokunknak ismeretlen dunai emlékművet kéjjel nevez meg az egyik idős néző: „ez a Császári és Királyi Haditengerészet magyar hősi halottainak emlékművének avatása 1937-ben – az egykori Horthy Miklós (ma Petőfi) hídon”… A pergő képek sodrában érezni, hogy az emlékezés örömöt is okozó heurisztikus élmény, ám máskor, fájdalmas gyászmunka.
Ebben a „munkában” kétteremnyi hagyományos kiállításbevezető is segít: a 18. században Marsigli gróf rajzolta enciklopédikus geográfia a Dunáról, idézetek Hérakleitosz, Claudio Magris és Esterházy Péter tollából. Utóbbi így hangzik: „Hogy mi a Duna, azt én mondom meg.” Ez a szellemes, a kor dermesztő hangulatát is közvetíteni képes persziflázs kifejezi Forgács ars poeticáját: nincs két olyan elbeszélés, amely egy történetet ugyanúgy interpretálna. (Az installáció Kuroszavát idézi, A vihar kapujában zseniális képi nyomozását – de, hogy a két exodus alatt valójában mi minden történt, az már soha pontosan nem megtudható.) Forgács performanszában ezen a ponton valaki „beszól”: hiszen ez Hitler mondatára emlékeztet!? Forgács türelmesen pontosít: a hírhedt mondat Göringtől származik, Esterházy nem ezelőtt tiszteleg, „ezt a szöveget, »nem azoknak a németeknek« írta” – az installáció vetítőjében és kívül is evidens, hogy az interaktív program működik. Ez az, amit az elmúlt évek nagy évfordulókhoz kapcsolódó kiállításai kapcsán inkább csak szlogenként emlegettünk. Külön élmény, ahogyan az emlékezőprocesszus életre kelti az egész a megidézni kívánt múlt szeleteit.
Vagyis az a tapasztalat, hogy a priváttörténelem segítségével mégiscsak elég jól megközelíthető a valóság, éppen, ami a tankönyvekből hiányzik. A Privát Magyarország-sorozat stábja interdiszciplináris kutató- és filmkészítő alkotócsapat. Munkájukból lett az, amit most Forgács az installáció nézői elé tár, az Andrásovits Nándor hajóskapitány eredeti, 49 percnyi 8 mm-es anyaga, Ivanics harmadtiszt naplója és egy-egy banális, de utólagos tudásunkkal mégis megrázó sor a Pestről emigráló sokgyermekes család egyik fiának, Dávidnak a naplójából. Ezt a fajta forrást néhány évtizede mikrotörténelemként ismeri el végre a tudomány is. A privát emlékek által jóval árnyaltabb képet lehet kapni a világfordító időkről, mint a „győztesek írta”, kanonizált történelemből. Ez utóbbi sorvezetőként azért itt is megjelenik, mert a dunai népek háborút megelőző történelmi fordulatait hivatalos kockákon is láthatjuk. Egyrészt vágóképként, archívumok híradórészletei, másrészt Andrásovits által más hajókon készített „híranyaga” is belekomponáltattak a műbe – például az említett Horthy Miklós híd nyugati oldalán történt szoboravatásét, vagy a Felvidék visszacsatolásáról szóló dokumentum ünnepélyes aláírását.
Alapjában tehát az installáció egyik története a zsidók 1939-es, a másik a besszarábiai németek 1940-es exodusáról szól, de egy harmadik a kapitány és a Duna történetét beszéli-, zenéli el – Szemző Tibor zenéje elválaszthatatlanul összeforr a képekkel. A néző azonban ezt a strukturált rendet, Forgács dramaturgiai találmányának – benne az 1930-as filmavantgárdot idéző vágásnak – köszönhetően nem didaktikus módszerként érzékeli, viszi az emlékek és a folyam sodra. Ez olyan médiaművészet, aminek lehet helye – látják majd: volt is – akár képzőművészeti, akár történelmi kiállítóhelyen is. Aligha lehet annál többet kapni, mint amit alkotó és befogadó egymásra találása itt ad egy olyan sztori kibontásakor, amit eddig tabuként kezeltek még e téma szaktörténészei is. A számként felfoghatatlan sokmilliónyi halott és sokmilliónyi, otthonából elűzött zsidó és német civil sorsa így: két menekülő csoportként, befogadható. Ami annál is fontosabb most, mert a túlélők lassan elfogynak, éppen amikor a félszázadnyi hallgatás véget érni látszik.
Az installáció tehát összművészeti bravúr, dokumentumokból épített emlék-architektúra. Sajátos fintora az alkotás sorsának, hogy a Getty Alapítvány Labirynth Project ösztöndíjával 2000–2002 között létrehozott installáció Baden-Würtenberg tartománya segítségével „jöhetett haza” végre az installáció. Van előtörténete ugyanis. Ezt a munkát (is) kiválasztották a Páva utcai Holokauszt Dokumentációs Emlékközpont nyitótárlatának anyagául kb. két éve. Szó volt Christian Boltanski meghívásáról is. Azután kézivezérléssel valakik felülírták a hivatalos döntéshozói mechanizmust, és a HDKE nyitókiállításáról hiányzott ez az installáció. Végül csak az Auschwitz-album döbbenetes fotóanyaga, egy ma kevéssé diszkurzív módon hatásos, „klasszikus” múzeumi tárlat valósult meg –, amíg az állandó kiállítás létrejött. A jól ismert „négy-öt magyar összehajol” módszerrel szegényebb lett az emlékezés 60. évfordulója. A kormányzati szintű döntéshozásban nem volt súlya a Dunai Exodus című installáció nemzetközi sikerének. (Getty Museum/Los Angeles, Zentrum für Kunst und Media /Karlsruhe, CCCB/Barcelona, Kiasma/Helsinki, Judah Magnes Museum/ San Francisco. A LUMÚ után a Donaufest/Ulmra, majd Brüsszelbe van meghívása Forgács installációjának.)
A háromhetes LUMÚ tárlat aligha pótolhatja a Holokauszt Emlékközpont helyes célkitűzését, miszerint minden magyar középiskolás lássa a kiállításaikat. A megvalósulatlan terv nyomán a HDKE, egy reményeiben diszkurzív múzeum fantasztikus lehetőséget hagyott ki. Ha a rossz döntéseket jóvá lehet tenni, akkor ezt a világjáró installációt utazókiállításként körbehordoznám Magyarországon belül is. Csakhogy a Forgács-kiállítás egyik mottója éppen az, hogy „kétszer nem léphetsz ugyanabba a folyóba”...