Rózsa Gyula • Népszabadság • 2010 • _INST: „Col Tempo"

Kezdjük a legelején. A tavalyi velencei biennále magyar kiállítása, Forgács Péter műve egyszerűen elképesztőnek nevezendő leletre épül. Forgács felfedezte, vagy felfedezte magának a bécsi természettudományi múzeumban azt a gyűjteményt, amelyet dr. W. antropológus – maradjunk csak a bűnügyi tudósítások monogramhasználatánál – hagyott a tudományos gyűjteményben. Dr. W. 1939 és 1943 között kutatásokat végzett és kiállítást rendezett a nemzetiszocialista fajelmélet szellemében és érdekében, foglyok százait vizsgálva és adataikat dokumentálva. Elsősorban zsidókat, de másokat is. Munkamódszere alapos, eszköztára professzionális, anyagi lehetősége a jelek szerint bőséges volt. A fejeket és a meztelen testeket műszerekkel mérték, speciális apparátussal fotografálták és fi lmezték, a kiválasztottakról gipszöntvényt készítettek. A processzus, amelyet dokumentumfilmen is rögzítettek, akkor is iszonyatos volna, ha nem tudnánk, hogy a felmérés tárgyait akár már másnap koncentrációs táborokba vitték –de tudjuk.

Forgács mindenkori erénye, hogy alapanyagának rémes voltát sosem engedi nyersen érvényesülni, ellenkezőleg, alkotói koncepcióval és fölényes vizuális technikákkal tompít, értelmez, átalakít. Jelen esetben ez egy galériával kezdődik: képtárhangulatban, komoly keretekben arcmások, amelyekről a látogató egyelőre nem tud semmit. Igaz, hogy vászon helyett videotechnikával megmozdított-nyugtalanított portrék, s igaz, hogy a férfiak és nők között ott található dr. W., és ott van Forgács is, ez azonban egyelőre nem tűnik fel mindenkinek. A következő élmény egy hatalmas diaporáma. Első pillantásra még mindig úgy hat csupán ez a szorosan egymás mellé keretezett sok tucat arc, mint egy óriásplakát: reklámok szokták így szuggerálni, hogy az áru az emberi faj minden egyedének egyaránt az üdvözítője. Aztán hamar feltűnik, hogy egy-egy figura a jugoszláv és a szovjet hadsereg jellegzetes sapkáját, valaki a francia ellenállók barettjét viseli, s ez már van annyira talányos, mint az arcok mozgása. A megörökítettek mind jobbról balra fordítják a fejüket, szembefordulva mondanak valamit, majd a jobb profiljukat mutatják. Mindez nyugtalanító, de némelyikük mosolyog, van aki hamiskásan kacsint is, a tekintetek derűsek, egyáltalán nem látszanak áldozatnak.

A drámai meglepetést az Ernst Múzeum alaprajza tönkretette. Velencében, a sokszor kárhoztatott magyar pavilonban ekkor fordult rá a néző arra a tágas, és valahogy mégis sűrű térre, ahol azonnal beleütközött dr. W. rekonstruált íróasztalába. Rajta az egyáltalán nem rekonstruált szem- és hajszín mintakollekcióra, erre a látványában viszolyogtató, funkciójában gyalázatos valódi apparátusra, amely egyszerre értelmezte az eddig látottakat. És amely a maga taszító anyagszerűségével konkretizálta maga körül a vetített dokumentációt: a filmeket a fogolytáborról és a fogvatartókról, a maszkkészítés folyamatáról és a korabeli civil ünnepségről, amelyen a láger melletti település lakói vidámkodnak.

Ezt az élményt a labirintus- és hodályszerű, esetleges pesti tér szétszórja. Nem anynyira, szerencsére, hogy teljesen megfosztaná a funkciójától. Mert a filmmel, tárggyal itt kibontott magyarázat értelmezi a nézőnek mindazt, amit eddig látott, amit sejtett és amit nem értett, a rettenetet. És ez az az alapélmény, amely lerázhatatlanul, megszakítás nélkül ott lappang bennünk végig, és amely nagy művé teszi Forgács munkáját. És ez az az alapélmény, amely irritálvanyugtalanítva végig beszivárog azokba az intellektuális rétegekbe, amelyet a kurátori eszszé és a katalógustanulmányok taglalnak. A portré egzisztenciája, a látás funkciója, a mássághoz való viszony és sok más gondolat mind-mind megtalálható a műben. De az alapanyag tartalmától végig képtelenség szabadulni. Én legalábbis nem tudtam.

 

rolex replika